Orendt Mihály Bihar-kutató
A téli gyalogszán
Magyar tájakon a szegény ember kizárólagos téli szállítóeszköze volt, amin tűzifát húzott haza az erdőből, őrölni való terményt vitt a malomba, kukoricát a darálóba. Főként domb- és hegyvidéki településeken, erdőségek közelében volt gyakori, ahol az ügyeskedő szegény emberek maguk is elkészíthették azokat.
Formáit és méreteit tekintve a néprajzi
kutatások nem igazán tértek ki erre a típusra, nem írták le rendszerező módon.
Talphossza az egy métert, szélessége, nyomtávolsága pedig a 60 cm-t általában
nem haladhatta meg. A gyalogszánkók egy rudas alaptípusa a fogatos szánok
felépítését követte, ettől főként csak kisebb méreteivel tértek el.
A gyalogszánokra csak tűzifa, rőzse
szállítása esetén tettek rakoncákat, sok vidéken még ekkor sem. Két
rudas gyalogszánt kizárólag favágással, faszállítással foglalkozó tájakon,
községekben használtak, de még itt is előfordult a rúd nélküli és az egy rudas
kézi szán.
Teher-
és személyszállító téli lovas-szánok.
Igás téli szán az Alföldön csaknem minden
tanyán akadt. A két szántalpat, eplényeket, rakoncákat a parasztok maguk faragták
ki. A többi tartozékokat - aldeszkákat, cserényeket, létrás oldalakat - a nyári
szekerekről vették le.
Évszakhoz kötődő
használatára mutat, hogy a szánt az év nagyobb részében szétszedve tárolták a
pajtákban és a színekben. Csak, miután leesett a hó állították össze ismét, a
téli fahordás, trágyahordás, illetve a széna- és szalmaszállítás igényei
szerint.
Az igás-fogatos téli szán terhelhetősége
nagyjából megfelelt a parasztkocsiénak. A lovas szánkó rúdja rögzített, merev
volt, amit az orrfára és az eplény aljára tett rúdtartó
vas biztosított. Ezzel ellentétben az ökör- vagy marhaszán rúdja nem volt
rögzítve, mozgatható volt le és fel egyaránt.
A rudat a keresztfához kapcsolták, mely az
ökrökhöz „vasmacs-kás” kialakítású
volt, míg a lovas fogatokhoz hámfás kapcsolat volt a mérvadó. A lovas
szán rúdját a keresztfa közepére tették, míg az ökrös szánhoz kétágú
fából készült rudat használtak.
Országosan elterjedt alapforma volt a négy
lábra, két eplényre épített teljes szán, vagy más néven egész szán.
Ezzel szemben az Alföldön régebben a hatlábas, három eplényes terhes szán volt
a használatos. Az igás-fogatos szánok nyomtávolsága általában a szekérrel volt
azonos.
A szánakra ugyanúgy rakodtak fel, mint a nyári
szekerekre, s általában ugyanolyan mennyiségű szénát tudtak velük elszállítani,
mint nyáron a szekerekkel. Havas téli hónapokban a személyi közlekedés járműve
is a szán volt. Parasztságunk nagyobb része megelégedett a „saroglyás lószán”-nal. Amikor beállt a hideg és lehullt az első
nagyobb hó, előkeresték a szántalpakat, és azokra szerelték át a lovas kocsi felső
részét, saroglyával, karos üléssel egyetemben.
Az alföldi parasztság is használt
helyenként parádés szánkókat, melyek fenyődeszkából készültek,
festett kasznijuk volt, üléseik pedig díszes vasalásokkal készültek.
Tanulságos, hogy a múltban a szánkózást,
mint szórakozást a hatóság egyes településein be is tiltották. Debrecenben például
a város jegyzőkönyve szerint a tanács 1638-ban kimondta, hogy: „ … akik mulatságból szánkáznak, azok bíz a tömlöcbe hányattatnak és 15 napig
fogva tartatnak, egy vasárnap erejéig pedig a templom előtti álló kalodába
tétetnek.”
Nem érdektelen továbbá az sem, hogy 1683
telén nálunk is megfigyeltek egy szánkós temetési menetet. Idézem: „Még egy rendkívüli temetést láttam egy
kálvinista faluban. Elöl ment a kántor, tanítványaival énekelve, utánuk egy
szán, amelybe szalma volt hintve, ezen feküdt egy halott ember egy deszkaszálra
kötve, vászon gatyában. Amikor a sírhoz értek, a sírásó a halottat a szalmáról
a sírba borította. Ahogy lezuhant, úgy maradt. A szalmát tetejébe szórta és
behantolta a sírt.” (Magyar Simplicis-simus 1956: 248).
Megjegyzés:
A gyermekszánok régebben is
mind rúd nélkül készültek, vontatásuk a szánkó két orrára hurkolt kötéllel
történt, ugyanakkor alkalmanként ezeket is használták teherszállításra.
Forrás: Arcanum - Online kiadványok - Magyar
Néprajz;
