Gyalog-, teher-, és személyszállító szánok kultusza az alföldön.

Orendt Mihály Bihar-kutató

    A téli gyalogszán

  Magyar tájakon a szegény ember kizárólagos téli szállítóeszköze volt, amin tűzifát húzott haza az erdőből, őrölni való terményt vitt a malomba, kukoricát a darálóba. Főként domb- és hegyvidéki településeken, erdőségek közelében volt gyakori, ahol az ügyeskedő szegény emberek maguk is elkészíthették azokat.

Formáit és méreteit tekintve a néprajzi kutatások nem igazán tértek ki erre a típusra, nem írták le rendszerező módon. Talphossza az egy métert, szélessége, nyomtávolsága pedig a 60 cm-t általában nem haladhatta meg. A gyalogszánkók egy rudas alaptípusa a fogatos szánok felépítését követte, ettől főként csak kisebb méreteivel tértek el.

A gyalogszánokra csak tűzifa, rőzse szállítása esetén tettek rakoncákat, sok vidéken még ekkor sem. Két rudas gyalogszánt kizárólag favágással, faszállítással foglalkozó tájakon, községekben használtak, de még itt is előfordult a rúd nélküli és az egy rudas kézi szán. 

Teher- és személyszállító téli lovas-szánok.

Igás téli szán az Alföldön csaknem minden tanyán akadt. A két szántalpat, eplényeket, rakoncákat a parasztok maguk faragták ki. A többi tartozékokat - aldeszkákat, cserényeket, létrás oldalakat - a nyári szekerekről vették le.

Évszakhoz kötődő használatára mutat, hogy a szánt az év nagyobb részében szétszedve tárolták a pajtákban és a színekben. Csak, miután leesett a hó állították össze ismét, a téli fahordás, trágyahordás, illetve a széna- és szalmaszállítás igényei szerint.

Az igás-fogatos téli szán terhelhetősége nagyjából megfelelt a parasztkocsiénak. A lovas szánkó rúdja rögzített, merev volt, amit az orrfára és az eplény aljára tett rúdtartó vas biztosított. Ezzel ellentétben az ökör- vagy marhaszán rúdja nem volt rögzítve, mozgatható volt le és fel egyaránt. 

A rudat a keresztfához kapcsolták, mely az ökrökhöz „vasmacs-kás” kialakítású volt, míg a lovas fogatokhoz hámfás kapcsolat volt a mérvadó. A lovas szán rúdját a keresztfa közepére tették, míg az ökrös szánhoz kétágú fából készült rudat használtak.

Országosan elterjedt alapforma volt a négy lábra, két eplényre épített teljes szán, vagy más néven egész szán. Ezzel szemben az Alföldön régebben a hatlábas, három eplényes terhes szán volt a használatos. Az igás-fogatos szánok nyomtávolsága általában a szekérrel volt azonos. 

A szánakra ugyanúgy rakodtak fel, mint a nyári szekerekre, s általában ugyanolyan mennyiségű szénát tudtak velük elszállítani, mint nyáron a szekerekkel. Havas téli hónapokban a személyi közlekedés járműve is a szán volt. Parasztságunk nagyobb része megelégedett a „saroglyás lószán”-nal. Amikor beállt a hideg és lehullt az első nagyobb hó, előkeresték a szántalpakat, és azokra szerelték át a lovas kocsi felső részét, saroglyával, karos üléssel egyetemben.

Az alföldi parasztság is használt helyenként parádés szánkókat, melyek fenyődeszkából készültek, festett kasznijuk volt,  üléseik pedig díszes vasalásokkal készültek.

Tanulságos, hogy a múltban a szánkózást, mint szórakozást a hatóság egyes településein be is tiltották. Debrecenben például a város jegyzőkönyve szerint a tanács 1638-ban kimondta, hogy: „ … akik mulatságból szánkáznak, azok bíz a tömlöcbe hányattatnak és 15 napig fogva tartatnak, egy vasárnap erejéig pedig a templom előtti álló kalodába tétetnek.”

Nem érdektelen továbbá az sem, hogy 1683 telén nálunk is megfigyeltek egy szánkós temetési menetet. Idézem: „Még egy rendkívüli temetést láttam egy kálvinista faluban. Elöl ment a kántor, tanítványaival énekelve, utánuk egy szán, amelybe szalma volt hintve, ezen feküdt egy halott ember egy deszkaszálra kötve, vászon gatyában. Amikor a sírhoz értek, a sírásó a halottat a szalmáról a sírba borította. Ahogy lezuhant, úgy maradt. A szalmát tetejébe szórta és behantolta a sírt.” (Magyar Simplicis-simus 1956: 248).

Megjegyzés: A gyermekszánok régebben is mind rúd nélkül készültek, vontatásuk a szánkó két orrára hurkolt kötéllel történt, ugyanakkor alkalmanként ezeket is használták teherszállításra. 

Forrás: Arcanum - Online kiadványok - Magyar Néprajz;

Bölcsők (teknő-, talpas zárt deszkafalú, v. rácsozott, állványos)

Orendt Mihály Bihar-kutató

Korábban úgy tartották, hogy a bölcsőben történő ringatás a gyermeket elbutítja. Ma ez mosolyt csalhat az arcunkra, hisz tudjuk, hogy a gyermek nem butul el attól, hogy ringató mozdulatnak tesszük ki őt, inkább csak megnyugszik, elálmosodik, vagy akár el is alszik tőle. Természetesen ne rázzuk erősen a lurkót, mert azzal az ellenkező hatást válthatjuk ki belőle.

Következzen most egy kis bölcsőtörténet.

TEKNŐBÖLCSŐK

Őseink hagyományából tudjuk, hogy az egy darab fából kivájt "teknő" szóval jelölt bölcső (teknő: ótörök eredet) már a 9-10. században a magyarok Kárpát-medencébe történő érkezésükkor is ismert volt. Ugyanakkor a későbbi "bölcső" szavunk is török eredetre utal (besik).

 Oldalaiból a pólyát leszorító szalag rögzítésére szolgáló fapeckek állnak ki (talpas).

Hazánkban már 1776-ból vannak adatok a bölcső elődjéről az úgynevezett "ringő"-ről, ami egy egyszerű teknőbölcső volt. Hasonlót persze majd később a 19. század végén a 20. század elején is lehet találni, akár módosabb házaknál is előfordul, a század végén azonban már csak néhány sokgyermekes, szegény családban használatos. Az állványos bölcsők, amelyeket fatalpakba csapolt pillérekre akasztottak, még a 20. század végén is igencsak ritkák a paraszti háztartásokban.

Hogy mi is ez a teknőbölcső?

Az Ipoly mellékéről e képen számolnak be róla: „A teknőbe szalmát tettek, azt fedték egy nagy pelenkával, úgy került bele a végigfáslizott csecsemő, s egy kisdunnával betakarták. Ha útban volt az apróság, teknőstül betolták az ágy alá, vagy feltették az ágy végébe.”

Szegény gyerek! Mondanánk.

TALPAS BÖLCSŐK

1. Zárt deszkafalú talpas bölcső. 

Jellegzetességük az alacsonyabb állás, ferde lábuk, a sarokpillérek duplázott, gömbszerű faragása, szélesen kinyúló ívelt talpuk. Talpkiképzése középen hullámívesen faragott, végei visszahajlóak. Olykor a sarokpillérek tetejére egy-egy felálló gombot faragnak vagy esztergálnak. Az erre kötött zsineggel ringatták a gyermeket. A bepólyált kisdedeket a bölcső oldalába fűzött pólyakötő szalag védte a kieséstől.

Virágozott talpas bölcső.

2. Rácsozott oldalú talpas bölcső.

A puhafából készült bölcsők talpvégeit és végoldalainak tetőszélét barokkosan, hullámosan fűrészelték vagy faragták ki és dupla magyar bajuszos díszítéssel látták el. Felül, a rövidebb oldalakon egy-egy fogó lyuk található. A szegény családoknál, illetve ahol sok gyermek volt, nem vesződtek a bölcsők festésével, hanem a maga színében használták azokat.

ÁLLVÁNYOS BÖLCSŐK

Magyarországon ennek a típusnak az elterjedése jóval szerényebb és szórványosabb, mint a talpas bölcsőé. Az állványra felfüggesztett bölcső Európa szerte udvari, nagypolgári, polgári eredetű (14-15. század), s viszonylag későn jelenik meg a paraszti háztartásokban. Ez a típus, szilárdan van megépítve, a földön két fordított „T" alakú lábon áll, melyeket egy vagy két hosszanti merevítő léc köt össze. Az állványra felfüggesztett bölcsők szerkezete, alaki, formai kiképzése különböző lehet.

Az állványos bölcső (a leakasztható ládika miatt) mobilizálható volt, így hamar elterjedt. Az egyre nagyobb teret hódító földművelés intenzívebbé válása, és a szoptatós asszonyok mezei munkába való bekapcsolása szükségessé tette ennek a bölcsőtípusnak a szélesebb körben történő elterjedését. Egy-egy bölcső több generációt, sőt több családot is kiszolgált.

Amikor éppen csecsemő született a háznál, egy-két évre előkerült a rokonságtól, a padlásról vagy a kamrából. Használat után pedig ismét kikerült a szobából, vissza oda ahonnan érkezett.

Mivel a bölcső nem tartozott a lakás bútorai közé, nem volt állandó helye a szobában. Éjszakánként általában az anya ágya mellé állították, az ágytól elérhető közelségbe, hogy azonnal a gyermek segítségére lehessen, ha az éjjel felsír.

Ez a modern változat használható bölcsőnek, hintaként és hordozható gyermekágyként, felnőtt ágy mellé, vagy akár a felnőtt ágyba is el lehet helyezni, húzhatjuk, vonhatjuk, tolhatjuk is akár.

Források: 

• Bodnár Zsuzsanna: „Ringass még…”. Díszített bölcsők Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből (Eger, 2006)

• Kapros Márta: A születés szokásai és hiedelmei az Ipoly mentén (Debrecen, 1986)

• Vas-megye népművészete (1996);

• Képek: https://famuves.blog.hu/; https://www.superbebe.org/;

Zománcos, vagy zománcozott edények;

Orendt Mihály Bihar-kutató

Az úgynevezett zománcos, vagy zománcozott edények  a régi időket idézik fel számunkra. A zománc ugyanakkor olyan savak- és lúgok elleni bevonatot képez az edényeken, amely higiénikus és korrózióálló. Ezen felül tapadás- és rozsdásodás gátló bevonatként is funkcionál az edényeken. Mivel hamar felmelegszik, főzés közben érdemes figyelni, nehogy odakapjon benne az étel.

Hátránya, hogy kicsi az ütésállósága, tehát a zománc könnyebben lepattan a fémről. Ha leejtettük, és látjuk, hogy hiányzik egy darab zománc, akkor egészségünkre nézve az a biztonságosabb, ha nem használjuk tovább. 

Ettől függetlenül eleink tovább használták azokat, ha esetleg a lepattant felület kilukadt a drótostóttal be is foltoztatták, legfeljebb nem tartottak benne többé folyékony dolgokat.

Nagyszüleimnél gyermekkoromban láttam hasonló foltozott zománcozott lavórt, vájdlingot (a német Weitling szóból ered, jelentése mosogató tál) és egyéb nagyobb tálakat, melyben babot, gabonát, vagy egyéb száraz szemes takarmányt tároltak. Semmit sem dobtak el, inkább csak átcsoportosították azok felhasználási módját. Ma, ha egy edény sérült kidobjuk, „ciki”, nehogy meglássa egy ismerősünk, hogy sérült dolgaink vannak. Még azt hinnék, hogy csóróbbak vagyunk náluk.

Eleinket nem igazán érdekelte az ehhez hasonló viselkedési forma. Miért is érdekelte volna őket, hisz másnak is voltak ilyen kiszuperált egykor jobb napokat látott zománcozott edénye. Keresgéltem és úgy tűnik ma is gyártanak még zománcozott edényeket (zsíros bödönök, sütőedények stb.) persze nem akkora mennyiségben, mint egykor, de gyártanak (pl. EMA-LION Bonyhádi Zománcáru Kft.).

Mint az a képen is jól látható a fejőnő is zománcozott edényt használ a tej felfogására, ez egy sajtár, melyet különböző tájegységekben rocskának is neveznek (az eredeti sajtár egykor még fából készült és szegecselt abroncsokkal volt összefogatva).

• Képek forrása: Pinterest;

Hokedli (négylábú, karfa nélküli fiókos szék);

Orendt Mihály Bihar-kutató

A hokedli egy négylábú, karfa nélküli, áthidalókkal ellátott fiókos szék. Stabil ülőkéjének közepén egy hosszúkás perselynyílás alakú rés található az végett, hogy alkalmas legyen befogadni a belé dugott újakat, mellyel odébb lehet lódítani, ha éppen útban lenne.

A szék lábait négy vastag léc köti össze, hogy ráülve kényelmesen felrakhassuk rá saját lábainkat. Mivel a hokedlinek karfája nincs, ezért teljesen mindegy, hogy melyik irányból közelítjük azt meg, máris leülhettünk rá. Ezt követően bármelyik irányba is szeretnénk fordulni, csak odébb kell csúsznunk egy kicsit és máris a kívánt irányba nézhetünk.

No, persze ez nem teljesen igaz, hisz a legtöbb hokedlinek azért meg van szabva az eleje és a hátulja. Hogy most ezek után miért kötöm az ebet a karóhoz? Rendkívül egyszerű. Az ugyanis az eleje, amelyiken az ülőke alatt található aprócska fogantyú található. Ennek a fogantyúnak a segítségével egy fiókot tudunk az ülőke alól kihúzni.

Ebben a fiókban aztán tarthat az ember bármit, amire éppen szüksége van. A fiókos hokedli gyermekkoromban a legelterjedtebb karfa nélküli négylábú szék volt. Mindazonáltal ismertem és használtam olyat is, melynek nem kihúzós fiókja volt, hanem magát az ülőkét kellett megemelni ahhoz, hogy felfedjük az ülőke alatt található rejtett fiók tartalmát.

Hogy honnan tudtam melyik oldalon kell megemelni az ülőkét? Ez is roppant egyszerű, ott ahol a fiókfogantyút találtam. Természetesen csakis díszítőelemként volt felfogatva és nem azért, hogy ráncigáljuk. Az emelhető ülőkés hokedlibe az a bizonyos hosszúkás perselynyílás nem volt belevágva, így azt sokkal óvatosabban kellett megfogni, majd arrébb tenni két kézzel, mint lefixált változatát.

Gyermekkorom igen szeretett bútordarabjáról beszélünk, ugyanis, ha konyhaasztalhoz kellett ülnöm szék gyanánt használtam, de mivel a magamfajta apró lurkó későn szeretett reggelizni, ezért gyakran használtam a hokedlit asztal gyanánt is. Ilyenkor nagymamám egy kockás abrosszal leterítette, rápakolta a tejeskávét, kenyeret, rántottát stb. és utasított hogy hozzam a sámlit és üljek a hevenyészett asztal mellé. Ez általában akkor történt, ha mások már ettek, én viszont még nem reggeliztem. 

Amennyire visszaemlékszem a nagyszüleim hokedlijei alacsonyabbak voltak valamivel, mint a karosszékek, éppen ezért szerettem felmászni rájuk, főképpen akkor, amikor rám jött a kutathatnék a sarokban található almárium kincsei között.

A hokedlivel mászás közben természetesen gyakran fel is borultam, ilyenkor a fiók és annak tartalma (cipőtisztító szerek, kefék stb.) mind-mind szanaszét hullottak és bosszúságomra össze kellett azokat szednem, majd aprólékosan visszahelyezni őket a helyükre.

Mint a sámedlit, úgy a hokedlit is elkezdték ismét gyártani. Remélhetőleg még sok-sok ehhez hasonló könnyű fából készült régi bútordarab menekül meg az elfeledés kényszeréből. 

Hokedli 
felnyitható ülőkével

Fotók forrása: http://www.emberbarat.hu/; 

Sámli, sámedli (deszkalábas kisszék, gyalogszék);

Orendt Mihály Bihar-kutató

A 14-15. század fordulóján a zsámolyok a hazai latinul tanuló diákok előtt már igencsak ismertek voltak. 

A szalonok dicső hölgyei formás lábaik pihentetésére, míg a gavallér ifjak a hölgyek lábai előtt történő ücsörgésre használják ezeket az alkalmatosságokat. Igazából viszont lényegében csak a 19. század végétől, vagy inkább a 20. század elejétől kapnak nagyobb helyet és teret a köznép lakásaiban, igaz már jóval egyszerűbb formában. 

Ezeken a deszkalábas kisszékeken, vagy ahogy még nevezik őket gyalogszékeken (elterjedtebb nevük a sváb eredetű sámli-, vagy sámedli) pihentetik   a vidéki asszonyok újabban lábaikat, főleg olyan időszakokban, amikor szoptatnak, vagy varrnak, vagy éppen csak egyszerűen kézimunkáznak, elütve a hideg téli napok egyhangúságát. Ugyanakkor a városi, de inkább a gazdagabb réteg hölgyei a korábbi évszázadokból jól ismert párnázott zsámolyokon teszik ugyanezt.

A deszkalábas kisszékek a konyhák (különösen a lakókonyhák) elengedhetetlen bútordarabjaivá válnak az idők folyamán. Megtalálhatóak lesznek ugyanakkor a falusi házakban, de akár a szegényebb városi lakásokban is, itt főképpen a cselédség használatában. 

A legkisebb méretű ülőalkalmatosságoknak felelnek meg és akár több is készülhet belőlük egy háztartáson belül. A gyermekek előszeretettel használják, és - a közepén kialakított résen keresztül megmarkolva azokat - hurcolják ide-oda akár lakáson belül is.

A zoknik, majd lábbelik felhúzása, tisztítása, befűzése, télen kapcák zoknira történő feltekerése stb. céljából a legkedvezőbb ülőalkalmatossággá válik hamarosan. Általában könnyű, puhafából készítik, hogy cipelésük (főleg gyerekek és terhes nők számára) ne okozzon megerőltetést.

 Úgy tűnik, hogy ezek a kisméretű bútordarabok ismét kezdenek megjelenni a bútorpiacon. Ismét vissza fognak térni  a lakásokba, hisz praktikusságuk és egyszerűségük vitathatatlan.

Zsámoly

Fotók forrása: http://www.emberbarat.hu/; http://www.olivabutor.hu/;